Fotós

Az emberek fotózása napjainkban hétköznapi dolog. Fotózzuk magunkat, barátainkat, ismerőseinket minden helyzetben. Sokan, akiket nem érdekel a fotózás, nem rendelkeznek a portréfotózással kapcsolatos ismeretekkel, bele se gondolnak, milyen titkai vannak egy jó portrénak, hogyan kell egy embert ábrázoló képet jól elkészíteni. Ebben a bejegyzésben ezzel kapcsolatos gondolataimat osztom meg. A bejegyzés saját, szubjektív álláspontomat tükrözi.

Az emberek fotózása szinte egyidős a fotózás megszületésével. Kellett egy kis idő, mire a technológiai fejlettség lehetővé tette az emberek megörökítését is. Ez eleinte igen kényelmetlen módon történt, különböző módokon kellett a képen szereplő embereket megtámasztani, rögzíteni hátulról, hogy a hosszú ideig (akár percekig is) tartó exponálás alatt is mozdulatlanok maradjanak. Ezért is van az, hogy az első portrékon az emberek nem mosolyognak, ami számunkra furcsának hathat. Petzval Józsefnek köszönhetően megszületett a 135 mm-es portréobjektív, ami szintén sokat tett hozzá a portréfotózás fejlődéséhez, átalakulásához. Ennyi rövid kis kitérő, és történelmi kitekintés után térjünk rá a lényegre, hogyan látom az emberek fotózását. Szubjektív álláspont következik.

Az emberek fotózása (Itt most a portréról van szó) bizalmi feladat. A portré nem csak és kizárólag a közeli arcképeket jelenti, szinte minden emberábrázolás beletartozik. Anatómiai ismeret nélkül nehéz jó portrét készíteni, ez is hozzátartozik az emberek fotózásának ismeretanyagához. Annak az embernek, aki a fényképezőgépem elé áll, bíznia kell bennem, hogy igényes, minőségi képeket készítek róla, nekem pedig bíznom kell abban, hogy megcsinálja azokat a pózokat, amiket kérek tőle. Mivel a modell nem látja magát kívülről, nekem kell figyelnem arra, mi az, ami előnyös számára, hogyan tudom a személyiségét és annak rétegeit jól megmutatni a képeken keresztül. Ebből következik, hogy oda kell figyelnünk egymásra, nem zárkózhatunk be a saját világunkba, és nem figyelhetünk csak a saját elgondolásunkra. A modellt álló embert instruálni kell, beszélgetni vele, feloldani, hogy természetes módon tudjon a fényképezőgép előtt viselkedni. Erre több módszert is lehet alkalmazni. Nincs általános recept, ezt ki kell tapasztalni, kinél mi működik.

Például valaki azonnal elneveti magát, ha az ember bedobja azt a marhaságot:
-Most nézz úgy, mint amikor egy téli reggelen meglátsz egy birodalmi lépegetőt a havas utcán.
Vagy:
-Képzeld el, hogy egyik reggel Godzilla benéz a lakásod ablakán.
-Légy olyan elszánt, mint egy viking dínóvadász!

Ezek csak példák, modelltől is függ, mire, hogyan reagál. Van, akinél az ilyen hülyéskedés, poénkodás inkább visszatetsző, míg másnál bármilyen hasonló baromság nagyon jól működik. Ennek ellentéte, amikor kötetlenül beszélgetünk a modellel, és anélkül, hogy betolakodnánk a magánéletébe, megkérjük, hogy válaszoljon pár kérdésre, meséljen pár dolgot az életével kapcsolatban. Példának okáért: mondja el, miért büszke a párjára, vagy meséljen el egy vicces történetet. A variációk száma végtelen. Ezt leteszteltem a munkahelyemen több kollégámon, és mindenkitől más-más, de kifejező arcot kaptam. Nincsenek rossz kérdések ennél a módszernél, ahogy rossz válaszok sem, mert az mindig a modelltől függ, mennyire akar beavatni minket az élete részleteibe. A lényeg, hogy a feltett kérdésre válaszoljon, az adott feladatot végrehajtsa, de legyen elég ideje végiggondolni, mit akar megosztani velünk, hogyan oldja meg az adott feladatot.

Ami szintén fontos: senkit nem ábrázolhatok számára hátrányos, megalázó módon, kiszolgáltatott helyzetben. És vannak bizonyos határok, amiket nem léphetek át. Még akkor sem, ha valamelyik barátomat fotózom. Mindenkinek, aki a fényképezőgépem elé áll, megjár a tisztelet.

Az emberfotózás nem csak a portrékat jelenti, bár az 1981-ben kiadott Iczkovits Jenő-Hefelle József által írt Portréfényképezés című könyv szerint minden olyan fotó portrénak minősül, ami embereket ábrázol. A párokról készült képek éppúgy, mint a csoportokról készült felvételek. Ezzel nem tudok, és nem is akarok vitába szállni. A könyv számomra nagyon érdekes, tanulságos olvasmány volt.

Korábbi bejegyzésemben részben kitértem az esküvőfotózásra. Ott szintén elengedhetetlen a bizalom a pár részéről, a fotós részéről viszont az odafigyelés a szertartások során, hiszen ott nem lehet megismételni a felvételt, mint például egy stúdióban.

Amikor közvetlenül dolgozunk más emberekkel, akkor a fotósnak olykor pszichológusként is funkcionálnia kell, valamint elengedhetetlen az emberismeret, a türelem, és meg kell találni annak a módját, hogyan nyitja meg azt az embert, aki modellt áll neki.

Bár a fotózás sokaknak csak szórakozásnak tűnik, valójában nagyon is igényli a komoly munkát, odafigyelést. Ez nem azt jelenti, hogy egy-egy fotózáson feszült a légkör, sokszor pont az ellenkezője az igaz, kötetlen, oldott hangulat a cél, hogy ne egy feszélyezett, merev ember nézzen vissza ránk a képekről.

Fontosnak tartom, hogy olyan emberekkel dolgozzunk együtt, akikkel megvan a kölcsönös szimpátia. Az ügyfélnek sem jó, ha minden fáradozásunk ellenére feszélyezett, nem tudjuk megtalálni a megnyitásához szükséges kulcsot. Ha valaki nem érzi jól magát a társaságunkban, az a képeken is vissza fog köszönni.

Emberek fotózásánál, beállított képeknél mindig lennie kell egy koncepciónak, ami mentén dolgozunk, amilyen hangulatot vissza akarunk adni a képeken, ez független attól, hogy stúdióban, vagy szabadban készítjük el a képeket.

Esküvői képeknél az érzelmek játsszák a főszerepet, így a fotósnak arra kell koncentrálnia, viszont itt is vannak beállított fotók a párról, családtagokról, barátokról, vagy csoportkép a meghívott vendégekkel együtt. A szertartás során a háttérből kell dolgoznia az embernek, és meg kell találnia azokat a pontokat, ahonnan a legjobb rálátása nyílik a párra, a szertartásvezetőre, a családtagokra, a vendégekre anélkül, hogy zavarná magát a szertartást, viszont a legjobban be tudja mutatni az érzelmek széles skáláját, a pár érzelmi intimitását.

Természetesen az emberek fotózása sokkal szélesebb spektrum, hiszen mind a dokumentarista, mind a szocifotográfia foglalkozik emberek ábrázolásával. Csak ezekben az esetekben a nyers, kendőzetlen, olykor brutális valóság objektív bemutatása a cél, ám van, hogy az objektív helyett szubjektív képek készülnek. Viszont itt sem engedhető meg az, hogy valakit gúny tárgyává tegyünk, vagy megalázzunk, legyen az egy hajléktalan, vagy mélyszegénységben élő család.

A fotográfia esetében a területek nem különülnek el élesen egymástól, sokszor van átfedés közöttük. Például az akt és az erotikus fotózás között nincs éles határvonal, és egy ruhás portréképnek is lehet erotikus hangulata anélkül, hogy a meztelenség direktben megjelenne a képen. Ami lényeges, hogy a képek kifejezőek, beszédesek legyenek. Az emberábrázolásnak megvannak a maga szabályai, ilyen például, hogy nem vágunk ízületeknél (könyök, csukló, térd, boka), figyelünk a háttérre (semmi ne álljon ki a modell fejéből, testéből), az ujjakra.

Rengeteg módon lehet az embereket ábrázolni, csak a képzeletünk szab határt, milyen stílusú, hangulatú képeket akarunk készíteni. Ehhez elengedhetetlen a kommunikáció, a modellünkkel való közös ötletelés, hogy megszülessenek azok a képek, amire mind a fotós, mind a modell méltán büszke lehet. Az igényességet, a minőséget helyezzük a mennyiség elé, a cél mindig az legyen, hogy mutassuk meg a modellünk egy olyan oldalát, ami az újdonság erejével hathat. Törekedjünk az árnyalt megjelenítésre, hiszen egy ember személyiségének rengeteg rétege lehet. A modellünket semmilyen körülmények között ne kényszerítsük olyan dologra, amibe nem egyezett bele, vagy kényelmetlen számára.

Erről a témáról még hosszasan lehetne regélni, hiszen egy komplex dologról van szó, nem kevés átfedéssel és témalehetőséggel. Akit komolyabban érdekel a téma, mindenképp olvassa el a korábban már említett Iczkovits Jenő és Hefelle József által írt Portréfényképezés című könyvet, mely bár a nyolcvanas években jelent meg, sok olyan dolgot tartalmaz, ami napjainkban is érvényes.