A fotográfia, mint azt korábban írtam, szubjektív tevékenység. Ez igaz mind az alkotótevékenységre, mind a képek megítélésére, amivel addig nincs semmi probléma, amíg az ember a realitások talaján marad. A képek véleményezésénél, megítélésénél sem szabad túlzásokba esni, elveszítve a kapcsolatot a realitással. Amíg valaki normális hangnemben fogalmazza meg, miért tetszik/nem tetszik neki egy kép, vagy képsorozat, addig minden rendben.

 

Amikor az ember valamilyen nyilvános felületen osztja meg a képeit, arra különböző reakciók érkezhetnek, attól függően, kinek mit közvetítenek a képek, ki mit lát meg bennük. A reakciók lehetnek pozitívak és negatívak is, ez teljesen természetes, hiszen nem lehet és nem is kell mindenki igényeinek megfelelni. Az alkotás során a legfontosabb, hogy az ember a lehető legjobban fejezze ki magát, a képek tükrözzék a személyiségét, mentalitását.

Mint korábbi bejegyzésemben írtam, a kritika, a véleményezés az alkotótevékenység természetes velejárója, amit tudni kell a helyén kezelni. Az sem jó, ha valaki csak leszólja, lehurrogja az ember képeit, mindenféle megoldási lehetőség nélkül, hiszen az ilyen leszólások célja az ember önbizalmának az elvétele, a fejlődés, a felismerések megakadályozása. Ez nagyon komoly károkat tud okozni egy ember önbecsülésében, ha csak kritizálják, leszólják a próbálkozásait és nem támogatják abban, hogy az útmutatások, tapasztalatok segítségével bejárja a saját fejlődési ívét.

Ugyanilyen kártékony – ha nem rosszabb –, amikor valaki bármilyen igénytelen, gyenge minőségű képeket készít és vannak, akik ömlengve ajnározzák az „alkotásokat” amik semmilyen művészi, minőségi vállalást nem tesznek. Ez létrehoz egy olyan buborékot az adott ember körül, amiben élve elhiszi, milyen nagyszerűek az alkotásai, ő avatott szakértője, mestere az adott témának, nála senki nem lehet jobb. Az ilyen emberek nem tudják elfogadni a konstruktív negatív kritikát, ami rávilágít a hiányosságaikra, téves nézeteikre. A rajongóik agresszívan támadják azokat, akik nem értenek együtt velük, nem állnak be a sorba. Erőszakos megnyilvánulásaik, követelőzésük, hogy az ember mutassa meg, hogyan kellene valamely témában alkotni, őket teszi nevetség tárgyává, mert nagyszerűen prezentálják saját szűklátókörűségüket, felszínes gondolkodásmódjukat. Az is felszínre kerül a megnyilvánulásaik által, mennyire nincsenek rendben önmagukkal ezek az emberek.

A buborékukban élve csak a pozitív, támogató megnyilvánulásokat engedik át a szűrőjükön, ami jelentősen torzítja a valósághoz, igazsághoz való viszonyukat, minden mást, ami ellentétes az elvárásaikkal, támadásként élnek meg, amit azzal próbálnak megmagyarázni, a negatív kritikát, véleményt megfogalmazó ember irigy az ő hihetetlen sikereire. Képtelenek elfogadni a segítséget, az útmutatást, hogy tartalmasabb alkotások kerüljenek ki a kezeik közül, ne pedig valami igénytelen, visszataszító produktum.

Az ilyen emberek minden helyzetben keresik az önigazolást, minden lehetséges módon próbálják bebizonyítani önnön nagyszerűségüket, csak azt hallják, látják meg, ami őket pozitív színben tünteti fel. Az a probléma ezzel a hozzáállással, hogy nem tudják magukat jól elhelyezni, hol állnak éppen. Azért is problémás, amikor valaki alá adják a lovat, mert képtelen lesz szembenézni azzal, hogy nem képes mindent tökéletesen megoldani, valamint nem fogja tudni a helyén kezelni a negatív kritikát, véleményt, ezeket csak támadásként képes értelmezni, a kritikus véleményt megfogalmazó embereket ellenségnek tekinti, míg az őt magasztaló, támogató, piedesztálra emelő embereket barátainak tekinti. A barátaimtól mindig őszinte visszajelzéseket, véleményeket kérek, nem szeretem, amikor valaki ajnároz és felmagasztal, mert attól kényelmetlenül érzem magam, olyankor azon gondolkodom: mit gondol valójában a másik ember?

Bármilyen témában alkot is az ember, nem tud minden alkalommal tökéletes képet készíteni, emberek vagyunk, bármikor csúszhat be hiba, vagy kiderül, az ember elgondolása nem működik. Ez mindig benne van a pakliban, az ilyen dolgokat fel kell használni arra, hogy az ember, ha csak kis lépésekben is, fejlessze önmagát. Ez történhet úgy is, ha az ember közzé teszi a képét valamilyen nyilvános felületen (fórumok, közösségi média, saját weboldal, vagy blog) és megkérdezi az embereket, hogyan értékelik a képeit.

Amikor valaki folyamatos publikálás és visszajelzések mellett is csak a pozitív dolgokra figyel, az nem másokat, hanem önmagát csapja be, önmagát téveszti meg. Érdemes hátrébb lépni, mérlegelni mind a pozitív, mind a negatív visszajelzéseket, az igazság valahol a kettő között van, nincs abszolút igazság, nincs olyan, hogy csak egyetlen elképzelés felel meg az adott témának, mindenki más elképzelése, megvalósítása hibás.

Ha az ember bezárkózik egy szűk kis buborékba, azzal megfosztja magát a fejlődés, az árnyalt gondolkodás lehetőségétől. Aki őszinte, nem mindig kedves, aki ajnároz, nem őszinte. Inkább választom a kíméletlen, de őszinte kritikát, mint a tartalmatlan magasztalást. Akik csak ajnározni tudnak, azok önmaguk felszínes jellemét prezentálják, önmagukat minősítik…