A fotózásnak két oldala van. Egy technikai (erről írok egy több részből álló sorozatot a későbbiekben) és egy lelki, érzelmi oldala. A technikai dolgokat meg lehet tanulni, mint a fényképezőgép kezelése, a beállítások hatása a végeredményre, vagy a komponálás szabályait.

 

Amit viszont nem lehet megtanulni, az az érzékenység a különböző témák iránt, valamint az alázatot. Különböző módokon tudjuk fejleszteni magunkat, a stílusunkat, a látásmódunkat, az adott téma megközelítését. Ahány ember, annyiféle látásmód, megközelítés létezik egy-egy témánál, nincs egyértelműen jó, vagy rossz. Átgondolatlanság van, ami unalmas, rosszul fotózott képhez vezet. Ha nem tudom, mit akarok lefotózni, akkor azt se fogom tudni, hogyan akarom/tudom lefotózni.

Technikai oldalról viszont létezik olyan, hogy rossz kép, erről majd bővebben írok a technikai részről szóló bejegyzések során.

A napokban értem a végére David Gibson Streetfotózás című könyvének. Nagyon érdekes, tanulságos és elgondolkodtató volt. A Streetfotózás is egy nehéz műfaj, és nehéz igazán magas színvonalon művelni. Gyakorolni kell, mint mindent, és ugyanúgy megköveteli az odafigyelést, mint bármelyik téma. A szerző a könyvben több streetfotóst bemutat, valamint hangsúlyozza, hogy nézzük meg más fotósok képeit, merítsünk belőlük inspirációt, ihletet, és folyamatosan tanuljunk, olvassunk, utazzunk. Vagyis fejlesszük magunkat.

Az olvasás, önmagunk képzése árnyalja a világlátásunkat, formálja a gondolkodásmódunkat, a látásmódunkat, és fejleszti a stílusunkat, bővíti a tudásunkat. Az utazás, más helyek felkeresése a szemléletünket, a látásmódunkat fejleszti. Gondolkodtak már azon, ha elutaznak valahova, legyen az egy másik ország, egy másik város, vagy tájegység, mennyivel frissebb szemmel nézik mindazt, ami az ott élők számára megszokott, hétköznapi, és már-már unalmas?

Egy külső szemlélő sokszor megláthat olyan dolgokat, ami az ott élők számára már láthatatlanná vált. Az ember érdeklődő, felfedező, friss szemmel nézi a számára ismeretlen területet. Ugyanúgy, mint régen a felfedezők, akik azt kutatták, mi lehet túl a hegyeken, vagy a tengereken. Rácsodálkozunk egy ország, város, falu, tájegység szépségére, meglátjuk a benne rejlő lehetőségeket, amiket érdemes megörökíteni. Ehhez kell a nyitottság, és egy bizonyos fokú érzékenység.

Ez az, amit nem lehet tanulni, tanítani. Ennek bennünk kell lennie. A szépérzék fejleszthető, ahogy a gondolkodásunk is árnyalható, a látásmódunk alakítható. Ehhez az kell, hogy az ember képes legyen kilépni a komfortzónájából, és amikor a kezébe veszi a gépet, fejben ott legyen a fotózáson, és tudja, milyen képet/képeket akar készíteni. Amikor fotózunk valamit, mindig a legjobb minőségre kell törekedni, és arra, hogy valamit olyan szemszögből mutassunk meg, ami nem hétköznapi. Ha embereket fotózunk, akkor kerülni kell azt, hogy őket megalázó, gúnyos, számukra hátrányos módon ábrázoljuk. Ez hozzá tartozik a fotózás etikájához.

Attól, hogy valaki fotóriporteri munkát végez, még nem vágyik tragédiákra. Azt örökíti meg munkája során, ami körülötte történik a világban. És ezek sajnos sokszor tragikus események. Ám éppen ezek megörökítése hívhatja fel a figyelmet egy-egy komoly biztonsági, társadalmi vagy egyéb problémára. Nézzék meg ezeket a cikkeket itt és itt. Olvassák el a hozzájuk tartozó történeteket, tanulságosak.

Egy fényképpel, képsorozattal sok dolgot el lehet érni. Hatni lehet az érzelmekre, el lehet gondolkodtatni az embereket, fel lehet őket rázni, szembesíteni őket valamivel. Rengeteg módon funkcionálhat egy adott kép, attól függően, mi a témája. Például egy esküvői kép a rajta szereplő pár számára egy örök emlék életük egyik legfontosabb napjáról.

Mitől lesz jó egy fotó? Az odafigyeléstől. Attól, hogy az ember meglátja a pillanatot, ami a másodperc töredéke alatt tovatűnik.

Gondolkodtak már azon, mitől lesznek igazán jók például a szociófotók? Attól, hogy a fotós sokat tesz a befogadásáért, azért, hogy a jelenléte természetes legyen azoknak, akiknek az életét be kívánja mutatni. Megismeri azokat, akikről a képei szólnak. Ettől lesz hiteles, és ettől válnak a képei igazán hatásossá, de nem hatásvadásszá. Például az utcán alkoholmámorban fetrengő hajléktalanokat menet közben lefotózva egyáltalán nem lesz szociófotó. Tény, hogy az alkoholizmus, és a hajléktalanság jó téma, de ezt úgy is kell ábrázolni, hogy azzal ne sértsünk meg másokat. Kiszolgáltatott helyzetben lévő embereket fotózni etikátlan. Meg kell találni a módját, hogyan készítsünk olyan képeket, amik ráirányítják a figyelmet az ilyen jellegű problémákra. És mindezt anélkül kell elérni, hogy a képeinnken szereplő embereket megaláznánk. Ezzel kapcsolatban ajánlom figyelmükbe Schram András fotóssal készült interjút. Elgondolkodtató és tanulságos. Rávilágít jó néhány dologra.

A hatásvadászatot érdemes elkerülni, attól hiteltelen lesz az ember. Egy kép legyen minél természetesebb, őszintébb.